Ha valaki életrajzot ír, az lehet rövidebb, s tűnhet tárgyilagosnak, de lényegében írójának szubjetkív megítélése szerint íródik. Tőlem életrajzomat kérték. Ez így önéletrajz. Szűkségszerűleg hosszabb, mert életem alakulásának miért-jeire is magyarázatot kívánok adni. Hiszen életem alakulását kezdettől fogva emberek, események, helyzetek befolyásolták, természetesen egyéni döntéseim is. Ez alanyivá, szubjektívvá teszi. Akár más ítél meg bennünket, akár magunk vallunk magunkról, végül is Atyánk üdvözítő irgalmára szorulunk: „tu autem Domine... Te pedig Uram, könyörülj rajtam!”

1924. január 23-án születtem Kispesten, apai nagyapám házában. Ő is, édesapám is, gyárban dolgoztak. Szüleim 1920. Gyümölcsoltókor kötötték meg házasságukat, nővérem 22-ben született. A bensőséges családi élet volt életem első meghatározója. Második elemistaként elsőáldozó voltam, harmadikban pedig a hittanversenyen a győztesek közé kerültem. A kispesti Deák Ferenc gimnáziumba kerülve 1942. júniusában érettségiztem. Gimnáziumi 8 éven keresztül naponta ministráltam, másodikosként a Mária Kongregáció tagja lettem, és ez a cserkészet és az oltárszolgálat mellett meghatározó volt a diákéletemre. Közben adódott még az Eucharisztikus Világkongresszus élménye. Szüleim bár sejtették, de csak az érettségi évem tavaszán közöltem velük szándékomat, hogy pap szeretnék lenni. Érettségim után adtam be felvételi kérvényemet a váci papnevelő intézetbe.

1942. szeptember 14-én bevonultam a szemináriumba, és elkezdődött életem öt nagyon boldog és jelentős éve. Lényegében ekkor elszakadtam Kispesttől.

Elsőéves kispapként az első Vácott töltött húsvéti készületben a székesegyházban közösen végzett zsolozsma első antifonáriusa én lehettem. A legelső intonált antifona (keretvers) szövege és dallama : „Zerus domus tue comedit me” „A házadért való buzgóság emészt engem.” (Zsolt. 68.10.). Dallamát még ma, 70 év múltán is pontosan tudom. Erről soha nem beszéltem, de lényegében ez lett életem mozgatórugója. A kispapi életem nyarain csak egy-két napot töltöttem szülővárosomban, minden nyáron valahol valamilyen szolgálatban voltam.

Csupán a háborű viharában, amikor a katonaság a szemináriumot lefoglalta, kellett a régi otthonba visszatérnem. Ez három nappal a fővárost körülvevő ostromgyűrű bezáródása előtt történt. Ott éltem át az ostromot karácsony éjszakáján. Rajtunk keresztülrohant a front, és két nap múlva mint már megszállt területet a német repülők jöttek vissza bombázva, géppuskázva. Egy volt osztálytársammal, harmadéves medikussal és egy harmadik társunkkal egy otthagyott tábori kórház eszközeit felhasználva a Petőfi utcai iskolában láttuk el a betegeket és sérülteket, házakhoz is járva, ápolva és kötözve. Ez február 20-ig tartott. 22-én gyalog tértem vissza Vácra a szemináriumba.

Ma örömmel gondolok vissza arra, hogy a gyermekkorom is, szeminarista életéveim is tisztes szegénység körülményei között, a nem csekély megpróbáltatások ellenére is nagyon boldog, megelégedéssel megélt idők lehettek. Az átélt szörnyúségek sem rombolták le idealizmusunkat.

1947. június 22-én részesültem a papszentelésben. Első állomáshelyem Pestújhely lett. Állami óraadó hitoktató és káplánként heti 36 órában tanítottam, a káplánkodás, a cserkészcsapat és a kongregáció vezetése mellett. A pestújhelyi templomot építő Vedres Béla apát úr a 20-as években a nagyobb ministránsok közösségét „Kiskáptalan”-nak nevezte. Ebből több jelentős papi egyéniség is nőtt ki. 1945 után Orbán Miklós jezsuita atya, a Vatikáni rádió akkori nagyar bemondója, ifjúsági regényként jelentette meg a „Kiskáptalan” emlékét őrző regényét: Marcell és a Kiskáptalan-t. A regény szereplői mind valóságos személyek voltak, névváltoztatással. Marcell az író bérmaneve volt, bérmaatyja pedig a regény Vermes apát ura, a valóságban Vedres Béla.

Ez adta a gondolatot számomra, hogy a ministránsokból a Kiskáptalant újra megformáljuk. Szent Ágoston reguláját fiú-nyelvre alkalmazva meg is írtuk és alkalmaztuk. Mindez a magam ministráns életének a folytatása is volt. Ez a gondolat, amivel a kommunista időkben a ministránsok életét, mint szakrális szolgálatot kell megőrizni, be is vált, mert a templom életébe mégsem mertek beavatkozni. Tehát nem volt „csapat”, nem adtunk nevet, mint a cserkészet, de akik az oltár szolgálatában együtt voltunk, természetesen együtt is fociztunk, kirándultunk, sőt, táboroztunk is, de ministráns cégtábla nélkül. A fiúkat az oltárszolgálat és a közös zsolozsma tartotta össze.

A nagyon jól megszervezett plebánián 1949-ben, amikor a fakultatívvá tett hitoktatás miatt egyenként, írásban kellett a gyerekeket bejelenteni a szülőknek hittanra, az állami elemi iskola félezernyi gyerekéből csak hármat nem írattak be a szülők. A párt ezt a sikertelenségét úgy orvosolta, hogy egy mondvacsinált okkal fegyelmi eljárást indíttatott ellenem 1949. decemberében. Ennek alapján az állami óraadói hitoktatói engedélyemet, és természetesen az ezzel járó fizetést megszüntették, a hitoktatási engedélyemet pedig az ország egész területére vonatkozóan visszavonták. Abban a reményben, hogy az addig jól menő hitoktatást más, állami engedéllyel bíró atya folytathatja. Én a kecskeméti főplébániára kerültem káplánnak. Pestújhelyi korszakomnak nagy ajándéka volt, hogy ebben az időben adódott számomra dr. Décsei Géza prépost úr atyai barátsága. Az ő művészettörténeti tájékozottsága, mecénássága és indításai tették őt e témában első mesteremmé. Ugyancsak ekkor ismerkedtem össze az esztergomi egyházmegye néhány jelentős papjával, az Endrey püspök úr által vezetett Actio Catholica ministráns közösségében dr. Sík Zoltánnal és Körmendy Bélával, valanint Szúnyogh Xavér Ferenc bencés atyával.

Kecskemét akkor lett Baja helyett Bács-Kiskun megye központja. A különféle ügyosztályok számára akkor keresték a megfelelő irodahelyiségeket. Az Oktatási osztály is még rendezetlen volt, én pedig jelentkeztem a Kaszap utcai Tanító és Óvóképző igazgatójánál, az akkor ott betöltetlen hitaoktatói állásra. Kinevezési iratomat kérte. Én az Oktatási osztályban lévő felfordulásra hivatkozva mondtam, hogy nyilván majd előkerül. Ebben megnyugodott, én pedig hitoktattam. Sajnos, csak év végéig, mert szeptembertől középiskolákban és szakközépiskolákban már megszüntették a hitoktatást. Így a tanyai iskolák maradtak rám.

Izgalmas, emlékezetes közel két évet töltöttem Kecskeméten. A kulákhajsza, az ÁVO állandó nyugtalanító ellenőrzése, az Egyházügyi Hivatal megalakulása, s ezzel az egyházkormányzat szabad működésének fölszámolása, a szerzetesek deportálása, majd a rendek feloszlatása tette ezt az időt izgalmassá. Az Egyházügyi Hivatal Vác Egyházmegyei megbízottjával, Prandtner Józseffel adódott konfliktusom meghatározta nemcsak a „büntetésből” való áthelyezésemet, de lényegében közel egész későbbi papi életemet is. De minden, ami sorozatosan büntetés, megtorlás, tehát negatív szándékkal fogalmazódott meg engem illetően az egyházügyi hivatal részéről, utólag visszatekintve mind előnyös, kifejezetten gondviselésszerű lett. A sátán is csak annyit tehet, amennyit Isten megenged neki. A Szent Pál-i megfogalmazás: Az Istent szeretőknek minden a javukra válik (Róm 8,28). Nagyon jó, amikor ezt az ember a saját életében megtapasztalhatja!

A büntető dispozíció, „ahol majd demokráciát tanul”, Hatvan-Belváros lett. Az akkor másfél éve lezajlott Új-hatvani pogrom, a ferences atyák és 32 család elhurcolása, internálása és deportálása nyomasztó félelemmél töltötte el a lelkeket, a hatása még évtizedek múlva is érződött. Principálisom, Csík József, az első, már beneficiumát elvesztett prépost, aki végtelen szelídségével Szent Ferenc-i egyszerűségével (hiszen eredetileg minorita volt, és Rómában a vele egy évben született Maximilian Kolbe-val együtt tanult), az erdélyi rendtartományhoz tartozott Aradról 1916-ban még Temesváron szentelte pappá Glattfelder püspök úr. Trinanont Szegeden érte meg, és 1922-től váci egyházmegyés pap lett. Buzgóságával és bölcsességével kiérdemelte püspökei bizalmát. Így nyerte el, mint Vác-vidéki esperes 1945-ben a hatvani prépostságot és plebániát. Előítélet nélküli ember volt, szíve és ajtaja mindenkor nyitva állt a hívek és a paptestvérei részére, ezért az ő idejében a hatvani plebániát Csík-szállónak hívták az egyházmegye papjai. Áldott hat évet tölthettem mellette. Az egyházközség akkor aktuálissá váló gondjaiban, az önkéntes egyházi adó megszervezésében, a kegyurát elvesztett, elhanyagolódott templom tetőzetének, villanyvilágításának és teljes belső felújításának minden részletében munkatársa lehettem. Közben eszköze lehettem az egyházmegye talán legősibb templomának, az egyházasdengeleginek a megmentésében. Szétnyíló falait vasbeton koszorúval a helyi polgárok segítségével házilagosan elláttuk, és új palahéjazattal fedtük le. Ezidőben adódott lehetőségem fafaragásra, szobrászatra, valamint a templom helyreállítását tervező és irányító Leszkovszky György megismerésére. Ő az Iparművészeti Főiskola volt tanszékvezetője - Kőrösfői Kriesch Aladár, a magyar szecesszió nagy alakjának a tanítványa, tanársegéde, majd a főiskolán utóda volt. Bizalmával kitűntetett, nagyon sok ismerettel gyarapított, Décsei atya mellett őt tisztelem második mesteremként. Ugyancsak ő javasolta, ha majd lehetőség adódik, szerezzek művészettörténeti diplomát. A templomokban végzett tevékenységeim terelték rám az egyházmegyénket kormányzó dr. Kovács Vince püspök, helynök atya figyelmét, hogy az egyházmegyei templomi helyreállításoknál felhasználja szolgálataimat. Már ilyen szempontból kaptam áthelyezésemet 1956. szeptember elsejével Ceglédre. A forradalom rövid időszakát ott éltem át, majd 1957. januárjától ismét Hatvanba rendelt vissza ezév szeptemberéig. Ezév, 1957. tavaszán lehettem még tevékeny részese a felújult hatvani templom felszentelése 200. évfordulójának, és a hatvani Eucharisztikus Kongresszus 10. évfordulója megünneplésének. Még, egy évek óta ápolt gondolatom megtervezését sikerült Hatvanban asztalra tennem, a szentély mögötti körfolyosóét. Így a sekrestye kibővülhetett, hogy a ministránsok elférjenek, és hogy ne kelljen a sekrestyét a szentélyen keresztül járva megközelíteni. Ennek megvalósítása már káplán utódomra, Ormai Imrére várt.

Az 1956-os forradalom az Egyházügyi Hivatal odáig nagyon bátor, istentagadó és egyházgyűlölő ágenseit rövid időre szétrebbentette, így évek után, 1957. nyara volt az első, amikor az egyházmegyét kormányző püspök atya az állam beleszólása és engedélye nélkül végezhette a papi áthelyezéseket. Így kerültem 1957. szeptember 14-én Vácra karkáplánnak. A gimnáziumban, ami a korábbi szeminárium épületében Sztáron Sándor Gimnázium néven működött, hittanár is lettem, és az egyházmegye templomfestési feladatai ügyeinek is intézője. Ez a pünkösdi királyság hamar véget ért, csak egy tanévre terjedt, mert 1958-ban újra megvonták tőlem a hitoktatási engedélyt és a kongruát. Felerősödött a váci papság zaklatása. Egyik óráról a másikra eltávolították az irodaigazgatót, dr. Korompay Tibort, majd dr. Szilléry Lászlót. Én is ismételten zaklatásoknak, kihallgatásoknak voltam kitéve. Végül is, amikor a kormányzó Kovács Vince püspök atya megtagadta, hogy dr. Babócsa Endrét helynöknek kinevezze, azzal a feltevéssel, hogy a környezete van „rossz hatással” a püspök atyára, a két, még a megyéspüspök úr által kinevezett provikárius: dr. Herrhof Mátyás, pápai prelátus, kanonok és Vác-felsővárosi plebános és dr. Királymezei Tibor pápai kamarás gödöllői plebános provikáriusok papi működését az állam megtiltotta, és lakóhelyük elhagyására kényszerítette őket. A három, ugyanegy évben szentelt dr. Zsák Péter püspöki titkárt, dr. Holl Béla püspöki levéltárost és könyvtárost és engem, Pálos Frigyes karkáplánt azzal büntették, hogy a várost nekünk is el kellett hagynunk, papi szolgálatot azonban csak falun és káplánként, tehát beosztottként láthatunk el. Se városba, se esperes mellé nem szabad bennünket helyezni. Így kerültem a Nógrád megyei Tereskére kisegítő káplánként a megöregedett plebános mellé, hitoktatási engedély és állami kongrua nélkül. Az egyházközségben pedig nem volt kápláni fizetés meghatározva, a plebánosnak is alig volt jövedelme. Prandtner József, aki 1951-ben Vác „bajszos püspöke” volt, akinek Kecskemét óta a bögyében voltam és számon tartott, és aki akkor már az Egyházűgyi Hivatalnak valami főosztályvezetője, később államtitkár-elnöke lett, nagy megelégedéssel vette Tereskére helyezésemet. 1951-ben ugyanis dr. Nyitrai Ferencet internálás helyett Tereskére engedte Mezőtúrról elcsapva. Amíg Prandtner élt, püspök atyáim három ízben próbáltak úgynevezett jobb plebániára helyezni, amit az Egyházűgyi Hivatal, Prandtner mindig megakadályozott. Ez a fajta besorolásom még a halála után is megmaradt, aminek alapvetően én nagyon örültem a Tereske-adta lehetőségekbe beleszeretve.

Tereske 1960. március elsejétől 1978. május 7-ig volt otthonom. A jó öreg plebános, aki mellé kerültem, nyugdíjazását kérte, hogy Gyöngyösre távozhasson anyai örökségébe, így nem beosztott, hanem önálló lelkész lettem.

Tereske életemnek anyagilag nagyon szegény, de munkám eredményeiben annál gazdagabb és áldott időszaka lett. Ennek első harmadában volt a II. Vatikáni Zsinat. Ettől függetlenül, de ennek tanításaival kapcsolatban is nagyon sok lelkigyakorlatot tarthattam. A Zsinat első konstitúciója a liturgiánk újrafogalmazása, a liturgikus terek átrendezése, ez egyházmegyénk számtalan templomában történt megújulás feladatommá vált. A megalakult Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács legelső tagjai közé kerültem, valamint az egyházmegye Egyházművészeti és Műemléki Bizottság ügyintéző-titkára lettem. Az Országos Műemléki Felügyelőség akkor még aktív, régi, nagy felkészültségű, hívő és keresztény kultűrát hősiesen szolgáló szakembereivel nagy barátságban együttműködve sikerült számtalan műemléki értéket megőriznünk, a szakrális állományt gazdagítanunk. Közben pedig 13 éven keresztül külső anyagi támogatás nélkül néhány hívemmel, Kozák Károly régésszel és Dümmerling Ödön építészmérnökkel, majd mikor őt nyugdíjba kényszerítették, Sedlmayer Jánosné Beck Zsuzsával sikerült a tereskei középkori apátságot feltárnom. A legnagyobb siker a XVI. század végén beépített, de már okavesztett bélésfal lebontása után a Szent László-legenda hat jelenetből álló, a trianoni Magyarországon egyedüli képciklus napvilágra kerülése volt.

Dr. Dávid Katalin professzorasszony bámulatos ügyességével 1972-ben Budapesten a Kúria épületében megrendezett egyházművészeti kiállításnál segédkezhettem az ugyancsak általa létrehozott ELTE művészettörténeti szakán papok számára lehetővé tett kurzuson részt véve, a művészettörténeti diplomát megszerezhettem.

Ezek mellett az örömök mellett volt megpróbáltatás is bőven. 1966. áprilisának végétől kezdve egy egész éjszakai házkutatás után egy éven keresztül, - mindig előre bejelentett időpontban - látogatókat kaptam, egy ÁEH-s és egy BM-es „dolgozó”, (nyilván egynást is ellenőrizték) akik két és fél, de volt, hogy három és fél óra hosszas beszélgetésekkel zaklattak. A bemondott dátumokra nem kis izgalommal és imádsággal készültem. Nagyon fárasztó volt, hogy senki bajba ne kerüljön véletlen elszólásom miatt. Ez a zaklatás kereken egy éven át tartott. Istennek hála, hogy a végén lemondtak rólam, alkalmatlan voltam a szolgálatukra.

A tereskei időszakomnak még egy jelentős élménysorozata 1970-ben kezdődött. Azon a nyáron egy református, autóval rendelkező váci tanár barátunk, a már elmlített dr. Holl Bélával háromnapos kirándulásra elvitt. Ekkor jártam életemben először Sárospatakon. Szent Erzsébet születési helye rendkívüli hatással volt rám. Majd rövidesen az Egyházművészeti Tanács is rendezett Patakra tanulmányutat. Ekkor velünk volt Elfriede Kiel kelet-német írónő is, Szent Erzsébet életrajzának írója, aki ugyancsak Szent Erzsébet iránti tiszteletéből tanulta a magyar nyelvet. Azután 1977-ben Szent Erzsébet napja előtt, Kurtos András plebános meghívására 3 este predikálhattam. A sárospataki kötődésem azzal tetőzött, hogy az ausztriai Admont-i bencés apátsághoz tartozó St. Anna plebánián P. Libórius szakrális gyűjteményében megláttam Szent Erzsébet csontereklyéjét. Barátomnak, az ő bencés rendtársának, P. Placidusnak fél éven át tartó győzködése után hozzájárult, hogy kedvenc ereklyéjéről lemond Sárospatak javára. A rend apátjának engedélyével és a hivatalos közjegyző eljárásával, mint osztrák nemzeti műkincset áthozhatták és elhelyezhették Szent Erzsébet szülőhelyének templomában. A hivatalos okmány szerint ezt Sárospatakról sehová ki nem adható. Emlékem szerint 1987. november 19-én megtörtént. A következő évben Anda Judit műemlékes mérnök tervei szerint a szerencsi várat éppen felújító köfaragók elkészítették az ereklyetartó oszlopát. A budapesti Szent István Bazilikából pedig elkértem azt a süttői kemény mészkőből készült szekrényt, amiben Szent István jobbját őrizték 1945-től mindaddig, amikor is a golyóálló üvegből készült ereklyetartó elkészült. (Ozsvári Csaba fiatal ötvösművész elkészítette a két, vörösrézből domborított ajtószárnyat, majd utólag a szekrényke ugyancsak vörösréz pártázatát). Ez rákerült a kőoszlopra. 1978. szeptember 8-án az egri érsek úr, dr. Seregély István, és Benedikt Schlőmicher Admont-i bencés apát jelenlétében az adományozó, P. Libórius helyezhette el benne Szent Erzsébet ereklyéjét. Liszt Ferenc Szent Erzsébet oratóriumának zárókórusát az egri Bazilika és a miskolci minorita templom egyesített énekkara énekelte, amíg P. Libórius az oltárról az ereklyetartó szekrénybe vitte az ereklyét. (A szövegben a német és magyar püspökök felváltva magasztalják Szent Erzsébetet.) Míg a tömjénezést végezte, meghatódva. Csorgó könnyekkel mondta: Szent Erzsébet, ilyen tiszteletben nálam soha nem lett volna részed! Ezzel megoldódott az a bosszűsága, hogy mégis odaadta az ereklyét.

Az elműlt évben, 2012-ben, 25 év múlva, Szent Erzsébet napján Sárospatakon P. Placidusszal ezt még megünnepelhettem. P. Libórius annak az évnek a nyarán költözött az örökkévalóságba.

Korábbi, áldott emlékű hatvani principálisom, Csík József, akit papi életemben egyik legjelentősebb példaképemnek tekinthettem, 1978. április 6-án elhunyt. A két nappal előbb Egerből a Váci püspökségre visszatért dr. Bánk József érsek-püpök űr engem szánt utódjául. Tekintettel arra, hogy minden kinevezést az Egyházügyi Hivatal a maga engedélyéhez kötött, tudatában annak, hogy az enyémeket ismételten megtagadták, a Hatvanba küldésemet plebánosként, ami egybe volt kötve a prépostsággal, biztosan megtagadták volna. Kérésemre érsek-püspök űr adminisztrátorként, átmeneti plebániai kormányzóként küldött Hatvanba. Ezt így az ÁEH elfogadta. A Hatvan-belvárosi plebánia vezetését 1978. május 7-én vettem át. Néhány nap múlva bemutatkozó látogatásra mentem az intelligens, eredetileg gimnáziumi tanár Patkó Imre tanácselnökhöz, aki közölte velem a pártállam elvárásait. Egyenes beszéddel udvariasan, de ellentmondással válaszoltam, ez jó hatással volt rá. Minden kompromisszum nélkül tudtam vezetni a plebánia életét, lelkipásztori működésemet. Ez nem volt mindig egészen könnyű, de sikeres volt a párturalom végéig. Egy év múlva már nem emeltek kifogást a prépost-plebánosi kinevezésem ellen, amit közöltek a püspök úrral. Ő azonban fönntartotta a jogot magának, hogy ennek időpontját ő határozza meg. Ezt 1979. december 8-án írta alá és beiktatásomat Advent negyedik vasárnapjára tűzte ki.

Az életrajz nem igényli a lelkipásztori tevékenységem felsorolását. De amint Elizeus kérte a tüzes szekérrel égbe emelkedő mesterének, Illés prófétának a lelkét, kértem én is Csík József lelkületét. Űgy érzem, sikerült is a magam módján. Az egyik legelső feladatomnak tartottam, hogy amit ő a körülmények miatt nem tudott megvalósítani, közös papi sírboltot tudtam a Kálvária mögött kialakítani, telekkönyvileg is biztosítva a hely kezelési jogát. Itt összegyűjthettük a múlt lelkipásztorainak földi maradványait, illetvem megörökítettük emléküket, és helyet is biztosítottunk a jövő papi nemzedékek számára. Ide került a párttagok dísz-sírhelyei miatt tönkretett keresztúti képsor, ennek domborműveit Németh Anna Mária szobrászmvésznő készítette az emlékhely és emlékmű tervezője pedig Perczel Dénes építészmérnök volt. Sikerült a plébániaépület koszerűbbé tétele és a templom fűthetősége is. A templom külső felújítása és legvégül a plébánia épület legkorszerűbb statikai megerősítése, fedélszékének felújítása, és a padlástér padozatának még az orosz katonák által eltüzelt pallója pótlása, és a tetőhéjazat felújítása.

II. János Pál pápa 1991. évi első magyarországi első látogatása emlékeként egy nagyobb harangot szentelhettünk a II. világháborúban elvitt harangok pótlásaként. Erre Gódor Kálmán festőművész hívem felajánlott hagyatéka felhasználásával kerülhetett sor. 1990 után megújulni kezdődő világunkban keresztény polgármesterümk, Szinnyei András segítségével telkeket nyerve a városban Szent Erzsébet öregek otthonát sikerült felépíteni, Kerekharaszton pedig templomot építeni. Közben Hévízgyörk Árpád-kori romtemplomát Holnapi Dénes építészhallgató vezetésével s a műemléki hatóság által elfogadott terveivel, építészhallgatókkal és a község híveinek segítségével tudtuk helyerállítnai. Ezzel az egyházmegye Árpád-kori műemléki állománya egy értékes objektummal gyarapodott. Csörögön, Sződ külterületén pedig (azóta önállö község) Holnapi Dénes Márton építészmérnök, most már premontrei szerzetes tervezésével és az Admont-i bencések jelentős támogatásával templomot építettünk. Végül a milleneum évében az első Orbán-kormány középkori falusi kistemplomok támogatására kiírt pályázata segítségével az egyházasdengelegi templom műemléki helyreállítása is megtörténhetett dr. Pattanytús Á. Ádám statikus professzor terve alapján osztrák vörösfenyő zsindellyel fedve. Ezzel a templommal kezdődött a templomokkal kapcsolatos működésem és feltehetően ezzel záródott is.

1994. októberében nyertem el a székeskáptalan őrkanonoki stallumát, és mint művészettörténészt, akkori megyéspüspököm, Keszthelyi Ferenc, az államosításból visszanyert nagypréposti épület helyreállítását rám bízta, és az általa alapított „Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény„ címen alapított egyházmegyei múzeum igazgatójává kinevezett, amely 1996. augusztus 19-én a már helyreállított 7 helyiséggel ünnepélyesen megnyílt.

Aranymisém évében, 1997. májusában korom miatt kértem az igazgatóság alóli felmentésemet. 2003. júniusa óta új megyéspüspökünk, dr. Beer Miklós bizalmával kitüntetve 2004. január elsejével újra rám bízta a Gyűjtemény igazgatását. Mivel 80. életévemet már betöltöttem, kértem a hatvani plebánia vezetése alóli felmentésemet, amit elnyerve 2004. augusztus elsején Vácra költöztem, és a Székegyház terén, az egyik kanonoki házban nyertem lakást. Nyugdíjasként kezdetben a Székesegyházban, majd a váci Hétkápolna kegyhely templomában mint kisegítő miséztem-gyóntattam-predikáltam. Két és fél éve látásom súlyos megromlása miatt aktivitásom a múzeum életére szorítkozik, és a Credo közösségi házban havonként egy-egy előadás vár rám.

A múzeumban minden évben aktuális programot keresek, főleg egyházmegyénk történelmi múltjából, vagy kiemelkedő személyei és eseményei felhasználásával egy konferencián is feldolgozott témát. Ha nem is minden évben, de idáig 6 alkalommal sikerült a feldolgozott anyagot könyv alakban is megjelentetnünk.

Az Országos Műemléki Felügyelőség ajánlására az építésügyi miniszter aláírásával 1985-ben a „Magyar Műemlékvédelemért” emlékplakettet és oklevelet nyertem. 1995-ben püspökömtől „Pro Dioecesi Vacensi” „Váci egyházmegyéért” emlékérmet, 1996-ban augusztus 20-án Vác díszpolgárságát, 1998-ban a Magyar Köztársassági Érdemrend Tisztikeresztjét; egyházművészeti műemléki tevékenységemért 2008-ban Forstner Gyula emlékérmet, 2011-ben Hatvan díszpolgárságát, 2012-ben pedig Tereske díszpolgárságát kaptam.

Mindezt nógatásra írtam, és végre, 2013. december 13-án, Szent Luca napján befejeztem.
A gépelést Slíz Juditnak köszönhetem.