Ahhoz a nemzedékhez tartozom, - és ez nem büszkélkedés, biztosan nem is hátrány, de talán mégsem szégyen, - akik még kézzel írnak és az elektronika vívmányait, eszközeit kihagyták és most már ki is hagyják hátralevő életükből.

Arra, hogy nekem „honlapom” legyen, sohasem gondoltam. Jót akaró, szerető barátaim gondolják ezt szükségesnek, hasznosnak. Köszönöm minden fáradozásukat.

Tereske...

Hogy ilyen nevű helység van Nógrád-megyében, a mi váci egyházmegyénkben, 1954 óta tudom. Az akkori országos műemléki hatóságnál, ami még a Puskin utcában székelt egy lakásnyi, néhány szobából álló helyiségben, kellett eljárnom. Principálisom, az akkori hatvani prépost plébános káplánjaként kellett intéznem műemléki templomunk belső felújításának engedélyezési ügyét. Ott ismerkedhettem meg személyesen dr. Gerő László, dr. Dercsényi Dezső építészmérnök ill. művészettörténész urakkal. Nyilván a kialakult beszélgetés nyomán dr. Entz Géza figyelmembe ajánlott egy kis nógrádi falut, ahol az ismételt átépítések után a ma már jellegtelenné vált templomban van egy reneszánsz pasztofórium, feltehetően valahonnan másodlagosan, befalazva. Érdemes volna az eredetével foglalkozni. Ez ”a bolha megmaradt a fülemben”, emlékezetemben egészen 1960 januárjáig.

1957-ben Vácra kaptam kinevezést: a karkáplánság és hitoktatás mellett a templomok felújítási ügyei is feladatommá lettek. 1959 végén az öreg romhányi plébános elhalálozásával a hívek lelkipásztori ellátása, a lélekszám arányosabb elosztása úgy kívánta, hogy a 600 lelkes Szátok község a kb. 1000 lelket számláló Tereske papjának a feladata legyen. Ő azonban már megöregedve a maga faluját is alig tudta ellátni. Püspök atyánk ezt a gondját decemberben megosztotta velünk.

Mivel dr. Kovács Vince segédpüspök atyát, aki „káptalani helynökként” a Hejcére deportált dr. Pétery József megyéspüspök urunk helyett a váci egyházmegyét nem volt hajlandó a „pártállam” és az Állami Egyházügyi Hivatal szándéka szerint kormányozni, környezetétől 1960 január elején erőszakkal megfosztották. Ez azt jelentette, hogy a provikáriusokat, dr. Herrhof Mátyás pápai prelátus, kanonok Vác-felsővárosi plébánost és Királymezey Tibor pápai kamarás gödöllői plébánost, papi működésüket betiltva, városaik elhagyására kényszerítették; dr. Zsák Péter titkárt, dr. Holl Béla levél- és könyvtárost és Pálos Frigyest Vác elhagyására kényszerítették és csak kápláni beosztásban, faluhelyen nyerhettek kinevezést, se Nagy-Budapest, se valamelyik város területén. Társaim elhelyezkedése már biztosítva volt. Mivel hitoktatási engedélyemet és kongruámat is (ez kb. havi 400 Ft ”államsegély”) megvonták, elhelyezésem kérdésessé vált. Emlékezve dr. Entz Géza közlésére, és ismerve a körülményeket, kértem Püspök atyát ,hogy „vikárius adjutorként” (kisegítő káplán) helyezzen az öreg plébános mellé Tereskére.

Odahelyezésem az Egyházügyi Hivatal ágenseit megnyugtatta, az öreg plébánost azonban megijesztette. A plébániának szolgáló épületben a konyhán és kamrán kívül csak két szoba volt: a plébános lakószobája és irodája az egyikben, a másik a róla gondoskodó nővérének szolgált. Arról is értesült, hogy nekem semmiféle hivatalos jövedelmem nincs. Nyugdíjazását kérte, meg is kapta, így néhány hét múlva odakerülve már üres házat találtam, amit a jó hívek akkor meszeltek. Az épületben se kályha, se tűzhely nem maradt, a falak lassan száradtak. A faluban kaptam szállást. Március közepén beköltöztem, és majd 18 évig boldogan éltem Tereskén, én elláttam a lelküket, ők pedig gondoskodtak rólam. Amit az istentelen hatalom büntetésnek szánt nekem, az Isten ajándéka lett. Remélem, a híveimnek, a templomnak de az én személyemnek is. A többi a Tereskéről szóló könyvben le van írva.

Vác, 2013. június 10. Pálos Frigyes”